Történet | Page 2

egy tányéron tésztát
hozott ki.
--Géza úr--mondta--hoztam egy kis vacsorát. Tessék megkóstolni. Ugy
se tetszett máma vacsorázni.
--De nem is akartam Zelma néni.
--Csak tessék. Ugy is sokat csináltam. Minek egyen meg mindent a
férjem? Eleget esznek-isznak õk odafent Novoszádéknál. Hát nem

igaz?
--Megtöltötte a lámpámat, Zelma néni?
--Nem töltöttem. Hogy máma korán feküdjön le, mert az éjjel késõn
tetszett megint haza jönni.
--Igaza van. Kár, kár, hogy aludni is kell. Pedig hát mi különbség van?
Nincs fal a nappal és az éjszaka között.
--Csak tessék lefeküdni.
Igy beszéltek. Hanem a szobaur még sokáig állt az udvarban az ajtóhoz
támaszkodva és nézte, hogy a holdfényben ragyogó meszelt falak
miképen dobnak egymásra nagy, görbe, fekete háromszögeket és
sokszögeket, kusza vonallal vágva ablakot, ereszt, kéményt, néma és
mozdulatlan harcban. És nézte fent a kertet, melyben vad és
gondozatlan bokrok feketedtek valami idegen növényzetté és a fehéren
csillogó kerités rácsa közül kiömlöttek mélyen lehimbálva a pince
kõfalán. Mint egy fehér kéz ujjai közül, amit már nem bir fogni.
Odafent pedig az öreg Novoszád kis korcsmája világitott pirosan, mint
valami õrtorony és messzire ellátszott a vérmezõ felett.
--Hát már május hónap van--mondta hangosan.
Másnap reggel nagy rendezkedés volt az udvarban. Ifjabb Novoszád
Ferenc már hat órakor kihozta az alacsony suszter-asztalt az ajtó elé és
izgatott gonddal minden egyebet is, amire nem is volt szükség. Kilenc
órakor, mikor a szobaur melléje telepedett a festõállvánnyal,
vásznakkal és festékes ládával, õ még mindig az asztallal foglalkozott,
hogy biztosan álljon az udvar gömbölyü kövein. Késõbb délelõtt, mikor
már melegebb volt, kihozták Jung Kálmánt. Mindenki segitett az ágyát
vinni, csak Jungné ment vissza a szobába sirni. Odakint jobban látszott,
hogy milyen sovány és vértelen. Pedig már tizenhét éves szép fiu volt
és sok pénzt költöttek rá. A nagy pincefal mellé tették, ahol a kert
bokrai hajoltak föléje. Kecskerágó, bodza és vadszõlõ. De cseresznyefa,
barackfa és almafa is állott fölötte. Bimbóztak épen és még keresztül
látszott az ég. Mikor mindenki visszaült már a helyére, Novoszádné

körül-körül nézett mosolyogva:
--Hát szépen elférünk mindnyájan--mondta.--Kieresztem már a libát is.
Miért guggoljon szegény mindig a ketrecben? Hát nem igaz? Õ is elfér
még.
A szép, nagy liba, melyet két hét elõtt vásárolt, hogy felhizlalja, óvatos,
paskoló lépésekkel próbálkozott elõre. Végre felfogván szabad mivoltát,
hirtelen égnek nyújtotta nyakát, felágaskodott és gágogni kezdett,
szárnyával csapkodván. Ifj. Novoszádné kihozott egy tál kukoricát
számára. Akkor délelõtt sem ifjabb Novoszád Ferenc, sem a szobaur
nem dolgoztak semmit, mert délig mindig kukoricát dobáltak a libának.
A szobaur elnevezte Lenkének.
Azután több napig igy éltek és nem volt semmi zavar. Minden reggel
kijött ifj. Novoszád Ferenc a rossz cipõkkel és a csirizzel. Késõbb pedig
kijött a szobaur a festõállvánnyal, ecsetekkel és odaült melléje.
Szemben a pince magas kõfala mellett Jung Kálmán feküdt csendesen
és mozdulatlanul. Az ágy fejénél kissé hátrább volt egy szék, melyen
vagy az anyja ült, vagy a tizenhatéves huga, a Róza, vagy más. Azért
volt a szék kissé hátrább, hogy Kálmán ne láthassa, ha az ember sirt.
Hát Kálmán csak maga elé nézett borzasztó nagy szemeivel. Leginkább
azt nézte, hogy ifjabb Novoszád Ferenc meg a szobaur hogy játszanak a
Lenkével. Dobáltak neki kukoricát és tanitották.--Délfelé gyakran
mondta a szobaur:
--A fene egye meg ezt a Lenkét. No, Novoszád ur már megint nem
dolgoztunk semmit.
--Majd haragszanak a kuntschaftok. He-he-he.
Az enyéim nem--felelte a szobaur és komoly lett és a vászon elé ült.
Jung Kálmán csak feküdt és nézte a nagy kõfalat. Megszámlálta a
köveket fel a kertig, a fákat, amik a kertbõl kihajoltak és az S alakú
vékony ágakat, melyek majdnem az ágyáig lógtak le. Ha meglengette
õket kicsit a szél, akkor ruganyos, finom levélujjaik végigkapirgáltak a
falon. Olyankor Kálmán összerázkódott. A huga ijedten neszelt fel,

pedig õ csak azt gondolta, hogy talán a tavasznak vannak ilyen finom,
zöld, puha ujjai, melyekkel most szertemászik és érezte a sarkától a
hátgerincén a hajáig. A kövek közt néha vékony gyíkok villantak.
Délfelé erõsen rásütött a lépcsõre a nap és csupa szép kvarcok
gyulladtak ki, mint a kis gyertyák. Ezeket nézte Jung Kálmán. És május
hónap volt.
Egyszer, egy péntek délután, mindnyájan együtt voltak az udvarban.
Csendesen dolgoztak. A szobaur nem fütyörészett és ifjabb Novoszád
Ferenc vigyázott, hogy ne csattanjon nagyot a kalapács. Mert a Lenke
aludt. Éppen kettõjük között, a Novoszádék ajtaja elõtt. Hat órakor
hazajött Zelma néni a ruhakihórdásról. Egyenesen Kálmánhoz ment és
azt mondta:
--Nesze egy könyv. Nagyon szép képek vannak benne. Nézegesd csak,
akkor nem fogsz unatkozni.
--Mi az?--Honnan hozta?
--A Kerner uraságtól. Egy széken volt. Nekik ugy is annyi van, hogy ez
az egy meg se látszik. Hát nem igaz?
--Biztos igaz,--mondta a szobaur.--De jobb azt elvinni, ami a polcon áll
rendben, mint amelyik a széken hever vagy a földön.
--Miért?
--Jobb azt elvinni. Mert az ember gyakran jobban szereti amit ugy
eldobál.
--Hát van mindenféle--mondta Novoszádné.--Aztán Géza ur is olvassa
el.--Mikor jöttem, egy nagy automobil fordult be az