Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 5

lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott
emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul
nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz szorította,
ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit rendelkezett volna.
A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát lehetett kivenni.

Egy öreg, kis szürke ember állott az elsõ sorban, élénk szemeivel
jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett,
remegett az izgalomban, mig elõre tolták egy-egy lépéssel s mikor már
látta, hogy okvetlenûl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a
csendõrökhöz:
--Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.
Hátulról mindig elõbbre tolták, egy csendõrkáplár mellbevágta a puska
agyával. Az ütéstõl elszédûlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a
mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s
kis szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok
kiabáltak, elõkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem
hallott semmit, csak nyomta elõre az elõlállókat.
A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait
megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve
nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák
be õket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a
küszöbön, félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve
nyomta oldalra a puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána
jönnek. Még annyit látott, hogy a mellébõl kiömlik a vér s egy utolsó,
szemrehányó tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje
buktak s az utolsó hang, amely átkísérte õket errõl a világról a másikra,
a csendõrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az õ tiszteletére
sütötték volna el a puskákat.
II.
Most már vér is folyt, sok vér. Gõzölgõ vörös tócsák aludtak meg a
kapu elõtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az
emberek elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel,
összeszorított ajakkal mentek tovább. A kapu elõtt asszonyok és
gyermekek jajveszékeltek, egyenkint eresztették be õket az udvarra s
átadták nekik a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a
nagy szövõterem megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két
csendõr. Délután megkezdõdött a temetés. A csendõrök párosával,
komolyan kisérték el a koporsókat, mintha õk is a gyászolókhoz

tartoznának. Egy másik csapat egy csomó munkást lánczra fûzve hajtott
be a városba, a falu pedig mintha megdermedt volna, nem mert
mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé csendõrök szállásolták be
magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz támasztva, figyeltek.
Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a szemei, de a másik
fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A hadnagy álmosan járta
sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg a sok vértõl. Néha
azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és sóhajtott.
Egy kocsmában mégis összeverõdött néhány munkás. Itt csendõr se
volt, nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az
elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejõket, komor arczczal
cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy
nyulánk, szõke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik
sóhajtott. A fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le
az asztal végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott,
hogy ne sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban
szerette volna, ha nem háborgatják.
--Hát eltemettétek?--kérdezte az egyik munkás.
--El.
--Ott volt a zsandár is?
--Ott.
--Nem vágtad agyon?
A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva
méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.
--Én leütöttem volna az öklömmel.--Mutatta szõrös, durva kezeit s ujra
mondta:--az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a
pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:
--Hát azután?

A másik fölvonta a vállát s ivott:
--Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt
leütöttem volna.
--Nem jól tetted volna, nem jól--erõsítette a fiatal ember s a többihez
fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy
másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s õ is elmondta, hogy mit
tett volna.
--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer
odajönni?
Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga
igazságát mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg
beszélt, látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap
óta.
--Én is gondoltam rá--mondta--de nem jól tettem. Õk az erõsebbek.
Most már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz?
Engem is leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell
csinálni, nem olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.
--Mégis leütöttem volna!--állitotta konokul a másik.
--Le, mert nem vesztettél semmit.
--Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.
--Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.
Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a
többire. Elhallgattak.
--S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a
falon függõ sárga hirdetésre.
--Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta