Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 4

nem tudott
meggyõzõdés nélkül ugy beszélni, hogy a leány el is higyje, a mit
mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gyönge s ez elkeserítette. Mit
tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy néz rá most is, mint a
papra.--Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már,
vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más ember legyen
belõlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan
vallásnak, a miben nem hisz senki.
--Én hiszek.
--Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz
belõlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam,
szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit
csinálunk mi ketten.--Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen,
menjen a leány. A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok
beszéd, egyszerre megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a
lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahuzta.
--Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk,
kinevetnek, megvetnek.
Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem
szólottak semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most
mindjárt elröppen a másik.

A SZTRÁJK.
I.
A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt
szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s
béremelést követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította
õket s csendõrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad
késni, mert késõbb aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket
kioltották az egész gyárépületben, raktárak, gépház, mûhelyek kapuira
a zár mellé föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda
nem tartozót s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai
helyett szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s
kimondták, hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek
eleget nem tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek,
szemérmetlen, részeg tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az
asztal alatt hemperegve, teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot.
Az igazgató s a gyár hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát
családjaikkal együtt. Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy
tanácsterembe s az igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész
társaságnak.
Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.--A kapus páholyába három
legénynyel beült az õrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a
rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt
folyt. Õrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig
részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedõt elfogtak, éjjel,
titokban szállították be õket a városba.
Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés
megtakarított pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög,
most már ugy is mindegy--fölették, fölitták s hamarosan elfogyott.
Kezdtek kijózanodni. Keserûség, düh fogta el õket. Az okosabbak
megtanították õket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált
közöttük, hogy most már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már
kenyérre valója se volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s
mikor hiába vártak segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak
dühével vetették bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar

világot, a mely dõljön össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról
az utolsó zubbonyt kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták,
hogy mi lesz. Lassan-lassan levetkõzött az egész tömeg. Az
elvesztegetett czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés
józanságot és megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a
rettenetes nyomorúságban magával ragadta õket a láz, az éhes ember
õrjöngése. Most kezdtek csak igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató
úr a csendõrhadnagygyal s hátuk mögött néhány szuronyos legénynyel
végigment a falun, visszaborzadt némely arcztól s mikor folyton
ismétlõdtek ezek a tekintetek, az õ arcza is fehér lett, mint a kréta s
szinte menekülve ment vissza a gyárba. A hadnagynak izgatottan
magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz, a faluban szerte
pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s tudtára adta a
munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek, hogy
viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha jövõre
ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre. A
vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a
kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a gyár,
megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell, vagy
semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Õk
eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak
fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az általános
hangulat magával ragadott mindenkit.
--Megmutatjuk nekik!--ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra
össze. Némelyiket már ingre vetkõztette a nyomor, ezekbõl rohammal
dõlt a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte,
hogy igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó
katlan s egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették,
valaki fölrántotta belülrõl a kis ajtót és csendõrök állották el a küszöböt.
A kik az elsõ sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de
hátulról nyomták õket, nem