A mester | Page 7

zsebmetszõ és felhasználva a zavart,
kereket oldott és megugrott az õrszobából.
A rendõrök ezalatt rávetették magukat Dömötörre, puskatussal
agyba-fõbe verték, leteperték és összekötözték. Mikor ott feküdt a
padozaton, néhányat még rúgtak rajta, aztán otthagyták megkötözve,
ütlegektõl elborítva ...
Igy gyötrõdött János másnap reggel nyolc óráig ... Eleinte apró sárga
szemeibõl súlyos könycseppek gördültek alá; szíve kimondhatatlanul
fájt szégyenében és elkeseredésében; az ütlegeket föl sem vette, de a
sors otromba igazságtalansága halálosan megsebezte a lelkét. Késõbb
azonban csendesen elmélkedni kezdett.
--Ez már sokkal több, mint amit együgyû jóhiszemûségemmel, gyáva
megrökönyödésemmel és meggondolatlan hevességemmel
kiérdemeltem. Tehát vége is van a kellemetlenségeknek. Holnap jön a
kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a
sikerületlen kalandon.
Amikor késõbb megint sajogni kezdett a szíve táján és felágaskodott az
önérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári tisztességérzete, amikor
eszébejutott széles, puha, ruganyos és tiszta ágya, amely után minden
csontja sóvárogni kezdett, újra megvigasztalta magát.
--Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem történhetett volna rosszabbul
is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak, vagy hogy hívják,
revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint egy kutyát? Az ember
soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy igaza van a feleségemnek:
mindenki csak a maga rangjához való helyen, környezetben, idõben
mutatkozzék. Tulajdonképen mit is keresek én a kõfaragók

kocsmájában, vagy ha már nem tudok leszokni róla, miért nem járok
éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza van a feleségemnek!
És már csak önmagára tudott haragudni, ámbár késõbb eszébe jutott,
hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez éppen olyan
elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot feje fölött
lecsapott volna a mennykõ ... Vajjon mit tanácsolnának ezek az urak:
ily esetben mi a kötelességük a mûvészeknek?
Amire kivirradt a reggel, Dömötör szelid rezignációval adta magát át a
sorsnak és némán, bûnbánóan és megtisztult lélekkel ült a tolonckocsira,
amelyen a fõkapitányságra szállították.
Alig vette észre, hogy ott áll két rendõr között az ügyeletes kapitány
elõtt.

V.
--Neve?
--Dömötör János szobrászmûvész, a mesteriskola igazgatója.
A rendõrkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények, az el
nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány rózsái égtek,
aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában bizonyára nagyon
tetszett a nõknek, aki kínosan ápolt körmével eddig szórakozottan
vakarta az állát, most hirtelen felugrott s könnyedén megtalálta azt a
gesztust, amellyel végét veti a szituáció kínos voltának.
--Maguk kimehetnek--parancsolta a rendõröknek. Aztán Dömötör felé
fordult:
--Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ön ide?
A szobrász szeliden mosolygott.
--Tessék a jelentést elolvasni.

A kapitány sebtében végigfutotta a rendõrellenõr jelentését. Aztán
elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással megfogta a
mûvész karját s a divánra ültette.
--Oh ezek a tökfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot lõnek
e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.
Aztán felemelkedett helyérõl s mint egy tisztelgõ küldöttség szónoka, a
mûvész elé toppant:
--Méltóságos uram! Mielõtt jelentést tennék felettes hatóságomnak és a
hibás rendõri közegeknek nemcsak alapos kitanítását, de egyben példás
megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent meggyõzõdésem
szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell kérnem önt, hogy
csekélységemtõl méltóztassék elfogadni a bocsánatkérést, amelyet a
megtévedt rendészeti szervezet nevében ezennel tiszteletteljesen van
szerencsém fölajánlani. Az ország büszkesége, az európai hirü mûvész,
a magyar faj halhatatlan géniusza ...
--Oh kérem, kérem--dadogott Dömötör--ez tulzás ... én voltaképpen ...
hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony úristen, õk nem
hibásak.
Dömötör izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas öklével verejtékezõ
homlokát ütögette.
--Ami igaz, az igaz, csakhogy ...
--Csakhogy--vágott közbe lelkesülten a kapitány --a mi legénységünk
még mindig hiján van a disztingváló képesség legelemibb
követelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos uram, hogy
nem szégyene-e az államrendõrségnek, hogy akad egy olyan
õrparancsnok, aki az alkotómûvészet fölkent fejedelmét, a mi
halhatatlan és büszkén szeretett ...
A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy
megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora elõl.

--A feleségem ...--szaladt ki piros, nedves ajkai közül az a szó, amely
most egész öntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár fölissza
a nyári vizek párolgását.--Semmi, semmi ... csak én már szeretnék
hazaszaladni, uram.
A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.
--Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta önt,
becsületemre. Nekem is van egy kis gyûjteményecském. Képek,
szobrok, antikvitások, mûipari tárgyak, régi brokátok, damasztok,
hímzések ... korlátolt anyagi eszközeim, sajnos, mondhatnám, az
anyagi eszközök teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló
gyûjteményrõl álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen
kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de
magától a mûvész kezétõl: Nausikaa, amint Odysseus elõtt a
tengerparton megjelenik. Csodálatos remekmû, talapzatán az alkotó
lángelme kézjegyével: Dömötör I. 1895.
A kapitány itt megállt, felnézett a füstös mennyezetre, tekintetét
áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára, mintha csendes
hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen õt választotta
ki ,,Nausikaa a tengerparton, Dömötör I. 1895." szerencsés
tulajdonosául.
Dömötör szíve is felmelegedett és azon törte az eszét, hogy uristen, mi
módon került az a derék rendõrhivatalnok birtokába. E pillanatban
mindennél jobban érdekelte a kis