A mester | Page 2

szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem virággá, vagy k?zépkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez így. ?t éve annak. Van Roosen bárón? akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a m?vész saját magáról mintázta tük?rb?l.
--én leszek a Helénája--kiáltott fel ideges gy?ny?rt?l borzongva a bárón? és f?ldh?z vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy mindennél szebb dolog a ragyogó és er?s egészség és hogy a saját aktija nem sokkal marad m?g?tte a homérosi Helénának.
D?m?t?r mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott, bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg zavarában D?m?t?r s arról sem ?, sem a bárón? nem tehet, hogy e hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az els? hónapok mithologiai szépségeire, elégülten és ?nmagát irigyelve suttogta nedves ajkai k?z?tt:
--Megérte az a néhány hónap az utána k?vetkez? esztend?ket is.
Ezekr?l az esztend?kr?l nemcsak beszélni, de gondolkodni sem szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én szeretem ?t és ? nem szeret már engem? Sors bona, nihil aliud,--ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel lelkének minden háborgását elsimította.
Kül?nben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt D?m?t?r, aki jobb szeretett munka után a m?terem s?tétjében, vagy erdei séta alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon, mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem látott groteszk állat-figurákon eltün?dni, mint szoknya után futkározni. Szerette a gyenge, csip?s, szénsavval élénkített homoki bort és a sárga, k?nny? s?rt, amib?l szervezete rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni, fütyülni, hegedülni, hogy a k?vek is meginduljanak és a szobrok táncra perdüljenek ?r?mükben. Szeretett volna katona lenni és csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni, malomk?vekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába leereszkedni és fenevadaktól a f?ldet megtisztitani, Ha mást nem, legalább k?b?l szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor halálosan unta a m?vészi rangjával járó k?telezettségeket. és unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor kigúnyolták; a m?vészeket, akik megleckéztették tudatlansága és szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát, amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét, az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség arcátlanságát. Unta, gy?l?lte, elátkozta az emberek hódolatát, kiváncsiskodását és bizalmaskodását és ?sszeborzongott, amikor tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták ezt a szót:
--A mester!
Ilyenkor megsz?k?tt és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét magához való primitiv k?rnyezetbe. Elszaladt a K?ztemet? tájékára, egy ?reg, csendes csapszékbe, amely k?zel lévén a sirk?gyárakhoz, mindig tele volt iddogáló k?faragó-legényekkel. Odamenekült D?m?t?r s már útk?zben felcsillant a szeme arra a gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután kilenc babát üt le a kuglizóban.
Meg kell ezek után ?szintén vallanunk, hogy az ? lelke nem volt nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az ?nelemzés mártiromságára való. A saját egészségének ?r?k forrásából táplálkozva, vágyai messze m?g?tte maradtak a lehet?ségeknek. Ne szépítsük a dolgot, parasztember volt D?m?t?r, egyszerü, de zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüs?d?tt a szép formák és a megr?gzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem lett volna m?vész, akkor lovakhoz, ?kr?kh?z, buzához és kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes ?szt?n?knek. Ezt pedig a f?ldb?l, leveg?b?l, erd?b?l, patakból és az édes szüleinek piros paraszt véredényeib?l szívta magába csecsem? gyermek és suhanc legényke korában.

II.
Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában csodájára jártak a falubeliek.--Olyan ?kle van, mint egy medvebocsnak--mondták rá az ?regasszonyok, akik tulozzák ugyan a dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz esztend?s korában már a kovács mellett fújta a tüzet s irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették a vasat. A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üll?t, hogy az egész kovácsm?hely rengett,--az ifju Vulcanos dolgozhatott ily heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos v?lgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos, hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb ménekt?l és megbirkózott a legsulyosabb p?r?ly?kkel is; de nem mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és k?nnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. órákig elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin; úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képesk?nyv, mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények, figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérb?l, ablakos tótok gittjéb?l alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari